Jelen tesztünk kissé rendhagyóra sikeredett, ugyanis az Alfa kulcsáért közelharc folyt, amely során a mindent vivő ok az, hogy "én írok róla, tehát nekem kell vele közlekednem". A dolog akkor válik döntetlenné, amikor mindkét részről elhangzik a fenti érv, majd jön a döbbent csend, az álnok cápamosoly és az alábbi kompromisszum: a cikk első felét jómagam, a másodikat pedig Koncz kolléga fabrikálta, aki még azt sem volt rest bevetni a nemes versengés során, hogy neki alanyi joga van alfázni, mivel úgyis ő volt kint az SW bemutatóján; szánalmas.

Tehát, ha a 159-es éppen nem a megrendíthetetlen kollegiális barátságot rontja, akkor annyit kell róla feltétlen tudni, hogy szép. Kicsit bővebben formatervezési műremek, amibe sajnos az is beletartozik, hogy az ügyeskezű olasz formatervezők egy sereg dolgot feláldoztak a szépség oltárán - a praktikum kárára. Az első fényszórók olyan morcosan tekintenek a külvilágra, hogy meg kell tőlük bolondulni, de azért ott van az emberben a kisördög, hogy - átlátszó védőplexi hiányában - nyáron miként vakarja majd ki a 159-es büszke tulajdonosa a bogarakat a mélyen ülő üregekből.

Szintén bosszantó apróság, hogy a gyönyörű csomagtérfedelet sem akarták megtörni holmi bemélyedéssel, nyitáshoz kotorásszunk csak az utastérben a gomb után. A kritizálást viszont most itt be is fejezném, ugyanis kit érdekelnek ezek az apróságok, ha ilyenektől lesz olyan gyönyörű a 159-es, amilyen. Kedvencem az óriási Alfa-pajzs feletti kis hupli és a motorházfedelet keresztülszántó két barázda, amelyek az A oszlopba olvadva fejezik be esztétikai küldetésüket.

A hátsó ajtók kilincsei normális helyre kerültek, ami egyfelől csökkenti a modell kupés jellegét, másfelől viszont jó pont, mert így legalább négy darab remekbeszabott kilincset lehet fogdosni az autón. Apró örömök ezek, de a szürke hétköznapokat pont ezek dobják fel, és akkor még be sem szálltunk az autóba!

Beülve egyébként némileg odalett a lelkesedésem, ugyanis hiába a korábbi modellekből megszokott szép ívek, műszerek, tesztautónkban mindezt sikerült agyoncsapni egy mindent beborító szürke árnyalattal. A BMW-vel ellentétben az Alfa szerencsére nem adta fel a sofőr felé hajló középkonzol gondolatát, így megmaradt a 156-osokból ismerős minden értünk van, királyok vagyunk életérzés. A kormány jó fogású, közvetlen, de lehetne egy számmal kisebb is, az meg egyenesen vérlázító, hogy egy ilyen kategóriájú autóban miért spórolták le a kormánykapcsolókat. Mármint az alapfelszereltségből.

Az ülések parádés kényelmet és oldaltartást biztosítanak, a tökéletes vezetési pozíciót könnyű megtalálni, az én életemet mégis megkeserítette, hogy a középkonzol szélét nem kerekítették le, helyette egy háromcentis perem pont a térdemben próbált maradandó károkat okozni. Hátul ugyancsak bőséges a helykínálat, bár hosszabb útra csak négy felnőttnek kényelmes a 159-es. Hát röviden ennyit a külcsínről, arról, hogy hogyan kanyarodunk, megyünk és fékezünk, a következő oldalon tájékozódhatnak Koncz kolléga tollából. Illetve billentyűzetéből, vagy mi.

Origo