Világbajnokságok előtt visszatérő jelenség: az egykori legendás labdarúgók, úgy is mint (vélt vagy valós) jelenkori szaktekintélyek, kötelességüknek érzik a leendő győztes megtippelését. Az viszont egyáltalán nem szokványos, hogy az önjelölt látnokok olyan egybehangzóan tegyék le a garast valamely válogatott mellett, mint mostanában. Mondhatni, gyanús, amikor maga Diego Maradona, megannyi csontzenétől hangos brazil–argentin csata szereplője is úgy vélekedik, a selecaónak áll a zászló.

Hogy a vetélytársak prominens megmondó emberei – Beckenbauertől Platiniig – pusztán terhet akarnak rakni a brazilok vállára, vagy valóban őket tartják főesélyeseknek, nehéz eldönteni. Az biztos, hogy merész jóslatok ezek. Egyrészt, mert a címvédés ritka esemény a vb-k történetében, mindössze kétszer volt rá példa (Olaszország, 1934, 1938; Brazília, 1958, 1962). Másrészt a brazilok korántsem játszottak olyan lehengerlően az elmúlt négy évben, mint ahogy némelyek beállítják.

Kétségkívül mellettük szól, hogy az új szabály értelmében selejtezniük kellett, tehát nem alibi meccsekkel ütötték el az időt, hanem végigküzdötték a 18 fordulós kvalifikációs sorozatot. Sőt az élen végeztek, ami, ahogy mondani szokás, presztízsszempontból nagy fegyvertény. Elismerésre méltó, hogy a B-csapatukkal, illetve jó adag szerencsével megnyerték a Copa Américát. Aztán ott volt még a Konföderációs Kupa, amely szintén az övék lett, de ennek inkább azért volt jelentősége, mert az argentinokat sikerült tönkreverniük a döntőben. A barátságos találkozókon Haiti (6–0), Hongkong (7–1) és legutóbb az Egyesült Arab Emírségek (8–0) kapujába szakmányban rugdosták a gólokat, de igazán erős ellenfelet nemigen győztek le.

A csapat, persze, ettől még veszélyesebb is lehet, mint korábban. Az argentin szövetségi kapitány, José Pekerman, például, nemrégiben rámutatott, a brazil válogatott szakított az ellenfelet állandó nyomás alatt tartó taktikával: alkalmazkodva a kontrákkal gyakran operáló modern futballhoz, nem akarja feltétlenül többet birtokolni a labdát.

Ami az összeállítást illeti, Carlos Alberto Parreirának akadnak gondjai. Épp a minap figyelmeztette Didát, a Milan kapusát, ha sokat bakizik, bajba kerülhet. A védelem közepének nagy kérdése, hogy a kapitány végleg elfelejti-e Roque Júniort, vagy a kedvéért kihagyja a tetszőleges módon variálható Cris, Juan, Lúcio, Luisao négyes valamelyik tagját a keretből. A széleken Cafú és Roberto Carlos esetleges helyettesítése is megoldottnak tűnik, elvégre Cicinho és Maicon a jobb, Gustavo Nery és Fábio Aurelio a bal oldalon áll beugrásra készen.

A középpályán Ronaldinho és Kaká helye megkérdőjelezhetetlen, Emersoné valószínű, a negyedik pozícióért Juninho Pernambucano, Zé Roberto és Gilberto Silva küzd eséllyel. A csatársor viszont, bármily furcsa, pillanatnyilag a leggyengébb pont – nem látni ugyanis jó formában lévő, megfelelő kaliberű brazil támadót. Adriano érthetetlenül kevés gólt szerez, Ronaldo szenved, akár az egész Real Madrid, Robinho meg nem is klasszikus ék.
Parreira legfőbb problémája azonban a meccshiány lehet: a szerdai játéknap után csapata már csak egy felkészülési mérkőzést játszik, Új-Zéland ellen.